2004 júliusában vesztettem el az ésedanyám. 59 éves volt. Négy évvel korábban kezdődött minden. Mellrákot diagnosztizáltak nála. Megműtötték. Az orvosok azt mondták a megelőzés érdekében többet vágtak ki a testéből, mint amennyit feltétlenül szükséges lett volna. Aztán végigcsináltuk az összes ilyenkor szükséges procedúrát. Kemoterápiát. Sugárkezelést. Azt hittük meggyógyult. A szüleim időközben nyugdíjba mentek és az egy életen át kuporgatott pénzükből vettek egy családi házat Pesttől nem messze, gyönyörű kerttel. Berendezkedtek, szépen éltek. Aztán anyámnak elkezdett fájni a dereka. Aztán már nem tudott járni. Aztán már nem bírt ülni. Végül már nem bírt feküdni sem. Csontrák.
Észrevettem, ha arról faggatnak mi történt velem az elmúlt években - álásinterjún, régi ismerősökkel vagy ismeretlenekkel való találkákon - mindig ugyanzokat a szavakat használom. Lesütött szemmel, rezzenéstelen arccal hadarom végig az ismétlés során kerekké formálódott mondatokat, melyeket épp a gyakorlás tett üressé és fájdalommentessé. E szövegnek munkámból adódóan megszületett angol változata is, mely - hiányos nyelvi képességeimnek köszönhetően - még hidegebb, érzéstelenebb.
A monológom után általában nem kell tovább erőlködnöm, hogy a beszélgetés hirtelen fordulatot vegyen és senki ne firtassa tovább az életrajzomban tátongó több évnyi űrt.
A reakciók mindig ugyanazok:
- Sajnálom!
- Részvétem!
- Nem lehetett könnyű.
Kit érdekel, csak lépjünk már túl rajta!
Egyszer, egyetlen-egyszer megpróbáltam egy mondattal végetvetni a faggatózásnak. A szituáció kellemetlen volt. A lehető leghamarabb túl akartam esni egy amúgy is tartalmatlannak és feleslegesnek ígérkező beszélgetésen és csak az a pár szó hagyta el a számat:
- Az anyám meghalt!
A levegő abban a pillanatban megfagyott körülöttem és a szoba tükörré kristályosodott falai között újra és újra ez az egyetlen mondat visszhangzott. A tekintetem reménytelenül a velem szemben ülő idegen férfi szemébe szegeződött és a fejemben azért rimánkodtam, hogy mentsen meg. Egyetlen szó! Egy sajnálom, egy részvétem kihúzott volna a szarból. Kit érdekel, csak legyünk már túl rajta! Mondj már valamit! Gyerünk, mondd már! Mondd már!
Erre ő közelebb húzta a székét és az ölemben görcsösen egymáshoz szorított ökleimet a kezébe burkolta. Én sírtam. Ő meg csak annyit mondott:
- Nem vagy még túl rajta...
